[írás] Macska

A nyári nap fehéren világított a felhőtlen égen. Egyetlen szellő nem sok, annyi sem enyhítette a meleget. Lehunytam a szememet, és azt képzeltem, hogy a meztelen combomat égető forró tetőcserepek valójában jégkockák, és én egy fagyasztóban ülök.

Ha elég erősen koncentráltam, néha percekig el tudtam hitetni magammal, hogy nem fáj.

A fülemben indusztriális rock szólt, ugyanaz a szám újra meg újra. Tökéletesen illett a száraz föld édeskés illatához.

Kép hónapja tartott a nyár.

Két hónapja tartott a hőség.

Éppen két hónapja kaptam meg a jogosítványomat.

És pontosan két hónap mínusz egy napja tűnt el minden élőlény a Földről.

Kivéve engem.

Persze nem tudhattam biztosan, hogy mindenki eltűnt, de én azóta nem találkoztam senkivel. Nem csak az emberek szívódtak fel. Nem volt többé reggeli madárdal, nem ugattak a kutyák, és az az egy rosszul kódolt kakas sem kukorékolt többé hajnali háromkor, amelyik éveken át megnehezítette az életemet – ez utóbbit nem bántam olyan nagyon.

Néha kiültem ide a ház tetejére, hátha meglátok valami mozgást az utcákon, egy repülőt az égen, egy távoli autót, vagy egy villanydrótra leszálló verebet, de sehol semmi. Még a pókok is eltűntek, bezzeg a hálóikat itt hagyták.

A mai nap különösen szörnyű volt, mert még a szél sem fújt, hogy halljam susogni a leveleket. Akkora volt a csend, hogy úgy érzetem, mintha megsüketültem volna. Ezért is tompítottam el magam zenével. A szintetizátor dallamát megtörő nyers, éles zajok kicsit emlékeztettek a kertváros szokásos szombati hangjaira: kalapácsra, elektromos fűrészre, betont karcoló söprűre.

Talán éppen szombat is volt. Már egy ideje nem tartottam számon. Elvesztettem a fonalat a harmadik héten, és a hűtő tetején álló papírnaptár nem segített sokat.

A telefonom segített volna, de az pontosan két hónap mínusz egy napja nem működött, ahogy semmi más elektronika sem.

Azért, ahogy lejöttem a tetőről, megpróbáltam bekapcsolni a TV-t a nappaliban, de semmi.

Megadón sóhajtottam fel, és lerogytam a kanapéra.

Mit tud csinálni az ember, amikor nincs TV, se telefon, se internet, se emberek? Vetettem egy elkeseredett pillantást a könyvespolc felé, ahol apa tépett krimijei támaszkodtak anya ócska románcainak, de ettől úgy elöntött a magány érzése, hogy inkább letettem az olvasásról.

Az ember annyi hülyeséget mond a szüleinek: Hagyj békén! Utállak! Bár meg sem születtem volna! Holnap is meg tudom írni a leckét! Akkor is elmegyek arra a bulira! Igenis egyedül fogok vezetni! De amikor itt találtam magam ebben a nagy üres világban, nem a barátaim jutottak eszembe először. Az első gondolatom az volt, hogy vajon mi történt anyáékkal. A fenébe is, még a hülye öcsém is hiányzott. Reméltem, hogy nem esett bajuk.

Megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle a szomorú gondolatokat. Ha egész nap ilyeneken rágódom, begolyózok, mielőtt rájöhetnék, mi történt. Vetettem egy gyors pillantást a falióra felé, de persze nem működött, így inkább elindultam a konyhába.

Ekkor hallottam meg a zajt.

Apró nesz volt csak, de úgy hozzászoktam már a némasághoz, hogy ettől is felállt a szőr a karomon.

Puha talpak nesze volt. Szándékos. Céltudatos. Élő.

Óvatosan indultam el a lépcső felé, és a második fokon ott volt ő: egy bolyhos, fehér cica, akkora, mint a tenyerem. A fokszőnyeg rojtjaival játszott, és annyira elmerült a szálak pofozgatásában, hogy meg sem hallotta a közeledésemet. Amikor végül meglátott, akkorát ugrott, hogy szinte leesett a lépcsőn, és egyből beiszkolt a korlát rácsai közé.

– Na, ne félj tőlem – csitítottam, és leguggoltam, hogy kisebbnek és bizalomgerjesztőbbnek tűnjek. – Szia! – nyújtottam felé a kezemet.

Az apróság elődugta rózsaszín orrát, és óvatosan kikúszott a takarásból, de épp csak pár lépést tett felém.

– Hát te meg hogy kerültél ide? – kérdeztem.

Ő félrebiccentette a fejét és nyávogott.

– Nem tudok cicául – feleltem mosolyogva. – Mi a neved, aprólék?

Ő csak nézett rám mereven, mint aki nem tudja eldönteni, fusson-e el, vagy jöjjön közelebb hízelkedni, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy felé dőltem. Úgy iramodott neki, mintha csúzlival lőttem volna rá, és eltűnt az öcsém emeleti szobájában.

– Látom, nem kedvelsz – szusszantam mosolyogva.

Azonnal jobb kedvem lett. Ha ez a cica itt van, talán előbb-utóbb találok egy másik embert is.

A következő napokat tervezgetéssel töltöttem, de nem jutottam tovább a kertkapunál. Megijesztett a hatalmas, üres világ gondolata. Odakinn nem várt volna semmi csak kietlen utak, magányos üzletek és lakatlan házak. Itt legalább megmaradt nekem Aprólék – így neveztem el, mert továbbra sem mutatkozott be a kis modortalan.

Ráadásul egyre jobban egymáshoz szoktunk. Még mindig nem engedett elég közel, hogy meg tudjam simogatni, de néha teljesen megfeledkezett róla, hogy ott vagyok. Ilyenkor mindig nagy ijedtség lett a vége, amikor rádöbbent, hogy csak pár méterre állok tőle.

Elkísért a háztetőtúráimra is. Leült tisztes távolságra tőlem, és együtt bámultunk a messzeségbe.

Ezen a napon különösen szép volt az ég. A távoli véraláfutásszínű felhőkben villámok vakui villantak fel. A szél borzolta Aprólék hosszú fehér szőrét, és bajsza összevissza lengedezett, mintha az orrát mozgatná.

Élénkebb volt, mint általában. Nem ült meg egy helyben, hanem ide-oda sétált a tetőgerincen.

– Szeretem az eső illatát – jegyeztem meg, ahogy mélyet szippantottam a levegőből: a nedves föld és a forró párában pácolt virágok balzsamát hordozta.

Aprólék rám sem hederített, egy képzeletbeli pillangót pofozott a feje fölött.

– Le ne ess, hülye macska – motyogtam, és ahogy kimondtam, mintha megelevenedett volna a legrosszabb félelmem. Aprólék nedves mancsa megcsúszott a tetőgerincen.

Felsikítottam, miközben ő nyervogva eresztette ki a karmát, de az csak élesen karcolt végig a cserepeken, nem akadt meg semmiben. A cica tehetetlenül csúszott az ereszig, és egy tompa csattanással csapódott a rézhengerben összegyűlt többéves avarba. Egy pillanatig olyan mozdulatlanul feküdt, hogy azt hittem vége. Fentről apró fehér nyírfavatta volt a sok szemét között.

Amikor megmozdította a fülét, megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Fölállt megrázta magát, és amikor rájött, hogy az ereszben csücsül szívfájdítóan kezdett nyávogni.

– Ne félj, Aprólék – kiabáltam oda neki. – Lemegyek érted.

A cica elhallgatott, és egyenesen rám nézett, mintha azt mérlegelné, megbízhat-e bennem, aztán úgy döntött, a saját kezébe veszi a megmentését. Nekirugaszkodott, és felugrott a tetőre, futott két lépést, majd visszacsúszott. Újra nekifeszült, megint elindult felfelé, megint visszagurult.

– Látom, nem nagyon hiszel bennem. Ez egy kicsit fáj – jegyeztem meg.

Amikor sikerült leereszkednem hozzá, ő még mindig a felfutás-lecsúszás mókuskerekében vergődött.

– Gyere, te dinka, kiviszlek.

Meglátott, felnyekergett, és azonnal hátrált egy métert.

– Azért ennyire nem vagyok ijesztő – morogtam. – Ha itt akarsz elfonnyadni, felőlem maradhatsz!

Még pár lépést hátrált, amíg az ereszlefolyóhoz nem ért. A hátsó lába körbetáncolta a lyukat, és amikor látta, hogy nincs tovább, lelapult, mintha így próbálna láthatatlanná válni.

– Hálátlan kis hülye, hát segíteni akarok! – kiabáltam rám.

Az ereszt nem arra találták ki, hogy elbírja az emberek súlyát. Nemsoká elered az eső, és a cserepek csúszósabbak lesznek, mint az agyagos föld. A távoli villámok már nem is olyan távol csapkodtak, tisztán láttam a vasvillaként földbe fúródó szertefutó ágakat.

– Aprólék, légyszi! Nem akarok meghalni!

A macska most már egyenesen fújt. Tettem felé egy lépést, és ez elég is volt neki ahhoz, hogy megfeledkezzen a háta mögött tátongó üregről. Keserves nyávogással csúszott le a lefolyón, de odalenn puhán ért földet a száraz fűben, mintha arra teremtették volna, hogy helyekről essen le.

Ha a macskáknak kilenc életük van, egyet most biztosan elhasznált.

Aprólék rám villantotta aranyszínű szemét, aztán futásnak eredt

– Legalább neked kutya bajod – suttogtam.

A fülemben újra felcsendült az indusztriál rock, elnyomta a mennydörgés moraját, csak a gyomromban támadó mély morgásból éreztem, hogy közeleg a vihar. Olyan volt, mint a motor zúgása, amit az egész testében érez az ember.

A tomboló felhők felé fordultam. Nem láttam egyetlen repülőt sem. A villanyvezetékek úgy irdalták az eget, mint a vonalak a matematika füzetet a leckém alatt, amit nem akartam megírni, és amit már soha többé nem is kell.

Fény villant a szemembe. Egy autó fényszórója. Nem, csakis a villám lehetett, hiszen nincsenek autók, és nincsenek emberek sem. Csak a végtelen üres világ van, a villanó fények, és egy macska.

Talán én sem vagyok.

Nem éreztem az első esőcseppek hűvösét a bőrömön, nem éreztem, hogy megcsúszott volna a lábam az ereszen. Csak azt éreztem, hogy zuhanok.

Fény villant a szemembe. Egy macska aranyszínű pillantásában tükröződött a ködlámpa.

A gyomromba mart a tehetetlenség érzése. Egy erő másfelé rántott, mint amerre haladtam.

A fülemben bömbölt az indusztriál rock: fém csikorgott, elektromosság szisszent, és valami ütemesen kattogott, mint a forgó kerék.

Meztelen combom a tűzforró fémnek feszült.

Nem éreztem semmit. A fájdalom jeges ujjai csak hátulról csiklandozták a tudatomat.

A csattanás olyan hangos volt, hogy belerepedt a koponyám.

A villám volt az, vagy a szélvédő üvege.

A kormánykerék aszfaltkeményen vágott mellkason.

A macska félrebiccentette a fejét, rám villantotta aranyszínű szemét, aztán futásnak eredt.

– Legalább neked kutya bajod – suttogtam.