[írás] Hintázás

A diófa vastag ága tartotta a láncát. Zöld volt, mint a levelek a fejem fölött, zöld volt, mint a tavasz, és a roppanó fű a talpam alatt. Zöld, mint a béke. Löknöm sem kellett, szállt velem a hinta, és egyre magasabbra, magasabbra jutottam, mindig csak fel, mindig előre. És éreztem a kezet a hátamon, meleg volt, mint a tavaszi nap, meleg, mint a hajamba kapó szél, meleg, mint a szeretet, és meleg, mint a béke. És a kertben virágok nyíltak. És a lilaakác összekapaszkodott a cseresznyével, és minden egymáshoz hajolt, és dalokat énekelt. A szélcsengő válaszolt a madaraknak. És eleredt az eső, és a cseppek legördültek a diófa levelein, és végigkúsztak a láncán, vidám pettyeket hagytak az ülőkén. És olyan volt, mintha a hinta a természethez tartozna. Mintha örök lenne, mint az eső, ami mossa, a szél, ami lengeti, szilárd, mint a fa, ami tartja. De aztán az eső vihart szült, és az eget összeroppantó mennydörgés fénye kirajzolta a diófa ágait. Számba vette őket, mint a farkas a bárányokat vadászat előtt, aztán fülsértő robajjal csapott le. És a diófa kettéhasadt, és a hinta leszakadt, és az állandóságnak vége lett, és a természet rendje felborult, és már nem volt magasabbra, és mindig előre, már nem volt kéz a háton. És különben is felnőtt vagy már a hintázáshoz. A felnőttek nem játszanak. A felnőttek nem repülnek. A felnőttek olyanok, mint a fa, ami a hintát tartja, és áll szilárdan, amíg ketté nem töri egy villám. A felnőttek nem sírnak. Az csak az ég. Az csak az eső. És hiába süt ki újra a nap. Hiába hajt ki a tavasz, és kapaszkodik össze a lilaakác a cseresznyével. A diófa megtört, a hinta leszakadt. Ott van a kerítés tövében. Valaki egyszer odaállította, és vádlón bámulja a tavaszt, és a roppanó füvet és a békét, aminek ő nem része. Valamikor ő is béke volt. De már csak a hiánya. Kis hiány a nagy békében, de attól még hiány. És a tavaszra, nyár jön. A nyárnak esőt hoz az ősz, és az ősz esőjéből havat dagaszt a tél. A hintáknak szállniuk kell. A hinták nem valók kerítés mellé a földre. A hintákról nem pattoghat a zöld festék, és nem kezdheti csócsálni a láncukat a rozsda. A naplemente színű enyészetnek nincsen helye az emlékek földjén. Nincsen helye fájdalomnak a szeretetben. De a szeretet maga a fájdalom. Olyan, mint a béke és a hiánya. Ami szeretet volt, az egyszer fájdalom lesz. És az ablakon át csak nézed, ahogy a fű benövi a hintát, csak nézed, ahogy a rozsda felfalja, ami még maradt belőle. És felnőtt vagy. És nem sírsz, mert a felnőttek nem sírnak. És lassan már nem látsz hintát. Csak egy lécet. Mit keres lánc a fadarabon? És hiába próbálod felidézni, milyen volt, amikor egy meleg kezet éreztél a hátadon, milyen mindig magasabbra jutni, és mindig előre. Már nem emlékszel a szél hangjára. Se a harsány zöld festék szagára, ami olyan volt, mint a levelek a diófán, olyan volt, mint a tavasz, és a roppanó fű. Olyan volt, mint a béke. Már a béke hiányára sem emlékszel. Üres vagy és emléktelen és békétlen és felnőtt. És körülötted mindenki más is felnőtt. És nincs kinek elmondanod. És nem sírsz. És annyira fáj.