Bosszúállók 3 - Végtelen Háború, spoileres kritika/kibeszélés

...Avagy basszuskulcs, mindenki kinyiffant, mégsem hiányoltam a zsepit - történet arról, hogyan nem sikerült megríkatnia egy filmnek, ami másra sem vágyott, mint néhány kicsorduló könnycseppre a szemem sarkában.

A Bosszúállók 3 ugyanis az első mondattól az utolsóig úgy lett felépítve, hogy megpiszkálja a könnycsatornáinkat, és egyes rajongóknál jobban működött, mint a hagymát aprító nindzsák. Kerek tíz éve követjük nyomon a történeteket, így sokan érzelmileg kötődnek ezekhez a karakterekhez, és már attól elérzékenyülnek, hogy a kedvenceik végre találkoznak egymással.

De az olyan mezei mozijárókkal, mint én - akik se a képregényeket nem ismerik, se a Loki-Nagymester fanficeket nem olvasták... de tényleg... egyet se... na, jó, tíznél nem többet - Szóval az ilyen egyszeri nézőkkel már kicsit nehezebb dolga van Marveléknek.  

A tisztesség kedvéért azért meg kell jegyezni, hogy a vállalkozás már önmagában is hatalmas volt. Több tucat filmhangulatot és karaktert összehozni, egyszerre mozgatni, mindenkinek szerepet találni, mindenkinek elég időt adni a képernyőn, közben kibontani egy koherens történetet, aminek van eleje, közepe, vége, és amibe minden mellékszál ugyanolyan fontossággal játszik bele... Gigászi feladat. Úgy ültem be a moziba, hogy ezt lehetetlen megoldani, erre még a Marvel sem képes. Nope. Nem. Ez legfeljebb középoké lesz.

Hát nem rám cáfoltak?!

A Marvel dicséretesen jól vette az akadályt. (Ha nem lenne nyilvánvaló a felépítésből, gondoltam, előbb a pozitív dolgokkal kezdem, még mielőtt valaki a fejemen veri szét a billentyűzetet, amiért kritizálni merek)

A cselekmény elég átlátható, a hőseink kis csapatokra vannak bontva. A csapatoknak megvan a saját feladata - az egyik fegyvert kovácsoltat Thornak, a másik a főgonosz ellen veszi fel (vagy le) a kesztyűt, a harmadik meg űrkutyákat aprít. A kémia jól működik az újraosztott bandák tagjai között. A személyes kedvencem a Galaxis őrzőivel kiegészült Tony-Strange-Pókember trió volt a Titánon.

A másik léc, amit toronymagasan ugrott meg a film, az Thanos karaktere volt. Mindenki rettegett Thanostól - főleg mi képregény-szüzek. Tipikus erősember-főgonosznak tűnt, aki meg akarja hódítani az Univerzumot, mert csak. Jó, kicsit lilább, és kicsit magasabb, mint az átlag, az álla meg úgy néz ki, mint egy túléret füge (ámbátor Peter hasonlata sem volt rossz a filmben), de a kevés információ alapján, amit csepegtettek róla, nem tűnt rétegelt karakternek.

Pedig de! Thanos az egyik legérdekesebb főgonosz, akit eddig láttam. Olyan antagonista, aki meg van győződve róla, hogy helyesen cselekszik, és annyira hisz a céljában, hogy bármit feláldozna érte. Nem önös érdekek vezérlik, nem hatalmat, vagyont vagy elismerést vár, pontosan tudja, hogy a tettei mások szemében nem heroikusak, mégis vállalja a kéretlen messiás szerepét, mert ebben látja az Univerzum megmentésének egyetlen módját. A kapcsolata Gamorával igazi apa-lánya kapcsolat. Bár nem egészséges, és messze nem tökéletes, de nem is nélkülözi a szeretet. Imádtam, mennyi érzelemmel töltötték meg a karakterét. Így sokkal inkább átérezhető az áldozata, és ezáltal a megszállottsága is.

Thanos és Gamora szála adja a történet érzelmi magját, és istenem, de mennyire hogy működik. A feláldozás jelenete volt az egyetlen, ahol majdnem elérzékenyültem. Majdnem...

És akkor el is értünk addig a részig, amikor a kritika jön. (Készíthetitek a rohadó paradicsomokat, de a billentyűzetet még ne verjétek szét a fejemen, légyszi, mert még van mondanivalóm, és nincs pót)

Szóval ennek a történetnek 3 érzelmi magja van, mert a szereplőink is 3 csoportba voltak osztva (ld fentebb), és a háromból egy működött (az se tökéletesen), egy úgy-ahogy, és egy egyáltalán nem.

Ami működött, az nyilván a Gamora-szál volt, annak is a Thanosra fókuszáló része, de a Peter-Gamora szerelmi szál a végén úgy kicsúszott, hogy csak néztem utána, hogy "hé... hé, micsinálsz?! Neked kéne megríkatnod. Gyere ide azonnal, és nézzél a szemembe!" Nem nézett. 

Quill reakciója a kesztyűrángatás közben tökéletesen hiteltelen volt. Túl lassan és túl ostobán reagált. Az érzelmek nem jöttek át. Nem hibáztatom szegény Chris Prettet, nehéz lehet úgy színészkedni, hogy közben három idióta egy zöld ruhás dublőr karjáról rángat egy képzeletbeli kesztyűt. Sajnos a film utána sem hagyott időt neki a gyászra, így ez a szál szép építkezés után kapufa lett.

Ez volt a kisebb gond. Komolyan. Ha a másik kettő szál működött volna, valószínűleg meg sem jegyzem. De hát...

A másik szál, ami meglepően jól szuperált, az a Vanda-Vízió szál volt. Ahhoz képest, hogy egyik karakterrel sem volt eddig közelebbi kapcsolatunk, pillanatok alatt elérték, hogy törődjünk velük. Víziónak szinte volt személyisége, az Olsen lány szinte színészkedett (A Godzillában egy tátogó pisztráng jobbat alakított volna, mint ő). 

Csakhogy...

Kicsit a semmiből jött ez az egész Rómeó és Júliás titokban találkozósdi... Hirtelen az előtérbe lettek lökve, és nem voltunk velük annyit, hogy szeressük őket együtt, vagy féltsük a kapcsolatukat. Egy nyugodt pillanat, kis idill sokat segített volna. A film azonban nem ért rá ilyesmire. 

Ráadásul mind a két szerelmi szál eljátszotta az "Ígérd meg, hogy megölsz, ha el akarna fogni!"-klisét, amire nálam még jobb napokon is erős szemforgatás a válasz. Pláne egy filmen belül kétszer. De! Legalább Vanda tényleg meg is tette, és az az érzelmi pillanat működött is. Ha jobban fel vannak építve a karakterek, valószínűleg rendesen megérintett volna. De így... ez is kapufa.

És ami végső soron eldöntötte a kérdést, az a Thor-Loki szál volt. Na, ebben a szálban semmi nem működött. Kövezzetek meg, szidjatok, majd küldök anyukámnak ecetes cukrot, de emellett akkor is kitartok a végsőkig. 

Thor karaktere elvileg bejár egy utat: az elején elveszíti az öccsét, a népét, és alulmarad Thanosszal szemben, aztán a bosszútól hajtva elindul, hogy megállítsa a gonoszt, végül szembe néz vele, és a megszerzett fegyverrel szíven szúrja, de mégsem sikerül megmentenie az Univerzumot. Thor szó szerint mindent elveszít ebben a filmben. Ő kezdi, és ő végzi a cselekményt. Ezt nem lehet félvállról venni. 

Ééééééés elpoénkodják. 

Amikor egy fél pillanatig gyászol, az is komikusnak hat, és ettől az egész súlytalan lesz. Hiába adtak hősi(esebb) halált Lokinak, végig úgy kezelik a nevét, mint egy csattanót valami poén végén, mintha a Ragnarök folytatását nézném. Ez a Ragnarökben oké volt - bár néha ott is túlzásba vitték -, de a Végtelen Háború egy másik film, és teljesen más az érzelmi súlya. Nem adták meg a karaktereknek, amit megérdemeltek. Lokinak három film után nem egy gyors nyaktörést járt volna háttal a kamerának, és Thor is több egyszerű komikus karakternél, aki csak azért van ott, hogy el lehessen lőni néhány poént.

Nem működött, na.

 

És akkor ott van a vége. Elvileg annak kellett volna az igazi könnycsalogatónak lennie, ahogy egyenként eltűnik mindenki. Valamiért nem lett az. Gyanítom ez is a kötött játékidő és a sietős tempó hibája. Kevés fókusz jut egy-egy eltűnő karakterre, és még kevesebb az életben maradottakkal. Csak szétporlad mindenki egymás után, zoooooom, mintha felteleportálták volna őket egy űrhajóra. Legfeljebb egy vagy két reakció, ami megérintett, de nem rántott be a film annyira, hogy igazán mélyen együttérezzek a karakterekkel.

(Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvaló, hogy a kiirtott karakterek java nem marad halott. Tudunk a következő filmekről, és a Hangyában asszem időutazunk... Szóval...)

Nálam ez volt a Végtelen háború. Egy film egy kivételes főgonosszal és pár semmibe futó érzelmi szállal. Nagyot vállalt, és tisztességesen teljesített. Az akció látványos volt, az CGI alapból jó, csak időnként fura (főleg, ahogy Thanos mozgott, az huhh... az a jelenet, amikor a CGI keze rámarkol Loki nyakára, pfff). A humor Marveles lett. A karakterek mind hűek maradtak önmagukhoz. A történetet a körülményekhez képest jól összerakták. De nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy jobban is lehetett volna. Hozta az elvárt Marvel szintet, de olyan, mintha félgőzzel próbálkoztak volna. Nehéz feladat volt, elismerem, de az olimpián nem osztogatunk oklevelet a verseny teljesítéséért, ezen a szinten már csak a dobogóért jár érem.

76/100

Nem csinálok rendszert ebből a film/színház kritika dologból, ígérem, de a Végtelen Háború történetmesélés szempontjából tanulságos, ezért gondoltam, hogy feldobom a témát. 

Nektek hogy tetszett a Végtelen Háború? Meséljetek, miben és mennyire nincs igazam? Titeket sikerült megríkatnia? Mondjátok, hogy nem csak én vagyok érzéketlen!