Rikkancsok a Broadwayen (kritika, vagy mi)

A Rikkancsok musical egy ősrégi zenés Disney film, ami a maga idejében akkorát bukott, mint a ház, viszont megtudtuk belőle, hogy Christian Bale csapnivalóan énekel és táncol, ellenben nagyon cuki a mosolya. Na, ebből csináltak egy Broadway musicalt, mert a jelek szerint voltak még olyan elmebetegek, mint én, akik megszállottan szerették az eredetit.

A történet különben egy megtörtént esetet dolgoz fel. A huszadik század fordulóján a gyerekmunkások fellázadtak a bánásmód ellen és sztrájkba léptek. Gondolom, az egymondatos összefoglalóból is látszik, hogy ez nem az a tipikus musical téma. (Bár, ha A nyomorultakból indulok ki…)

Az eredeti filmnek több baja is volt – azon túl, hogy a főszereplő beszédhibás, és nincs hangja. Például elég erősen pasi-központú a narratíva. Kettő nőnemű szereplő van az egész filmben, az is legfeljebb csak azért, hogy legyen mit néznie a fiúknak. Plusz, a célközönség egyértelműen fiatal, de az üzenet a szakszervezetek fontosságát sulykolja, ami így… he? Szóval lett volna mit javítgatni, de nem nagyon sikerült

Már az elején szkeptikussá tett a musical, mert megváltoztatták Jack – a főszereplő –, egyik fő jellemvonását, tudni illik, hogy összevissza hazudozik mindenkinek mindent, hogy erősnek és érdekesnek tűnjön. Jack így menekül a valóság elől. Maga is elhiszi, amit másoknak mesél, hogy az apja Santa Fében vár rá, és csak a pénzt kell összeszednie. Egészen odáig jut az önámításban, hogy felvesz egy westernes nevet (A Jack Kelly nem az igazi neve). Egyetlen barátja sem ismeri igazán, de nem is bánja, mert csak az lebeg a szeme előtt, hogy eltűnjön New Yorkból.

Ezt az egészet az első számmal áthúzzák, ugyanis a musical a „Santa Fével” nyit, amiből megtudjuk, hogy Jackre senki nem vár, és ezt megosztja mankós barátjával is. De megegyeznek abban, hogy majd együtt mennek el Santa Fébe, mert a barátok olyanok, mint a család, és milyen jó lesz. Ez is önámítás, értem én. De a kettő nagyon különbözik.

Szóval ennyit a főszereplőről. De Jack apró cafatokra cincálását nem hagyták itt abba. Ugyanis az írók ránéztek az eredeti filmre, és annak harmat gyenge szerelmi szálára, és valamiért nem az volt az első gondolatuk, hogy „húzzuk ezt ki a fenébe”, hanem az, hogy „írjuk át, egy erősebb női karakterrel”…

*mély, gyomorból felszakadó hörgés*

Hát ez nem ment jól. Az új női karakter egy újságírónő (még egyszer 1899-et írunk), aki van vagy 20 éves (1899-et írunk), és ő az, aki a címlapra juttatja a Rikkancs sztrájkot (1899-et írunk), majd bekopog Teddy Roosevelthez, hogy csináljon valamit (mondtam már, hogy 1899-et írunk?!!). És nem elég, hogy a történelmi hűség sírjára köpnek (az még nem zavarna annyira, a történelmi hűség néha megérdemli a sírra köpködést – ld. Hamilton), de rettentő bénán csinálják. A csaj minden egyes megjelenésébe belepakolnak egy szájbarágós kioktatást arról, hogy nem ér kevesebbet csak azért, mert nő. Ezzel egy baj van. Mi, 2017-ben ezt nagyon jól tudjuk. 1899-ben viszont senkit nem érdekelt volna.

És a szerelmi szál…

*még mélyebb, gyomorból felszakadó hörgés*

Miután Jack énekel egy rövidet arról, hogy első látásra beleszeretett a lányba (insta love, éljen), úgy belemászik az aurájába, hogy szívem szerint kalapáccsal szögeltem volna a homlokára, hogy húzzálmárhátrébb. Nem érti a nemet, nem hajlandó elfogadni a visszautasítást: a legbosszantóbb férfitípus, akivel találkozni lehet. És persze, hogy a végén viszi a nőt! Amúgy a párbeszédek jól voltak megírva, és a csaj karaktere sem volt rossz, de Jack inkább tűnt ijesztő stalkernek, mint sármos és pimasz rikkancsnak.

A karakterek elemzését itt abba is hagyhatjuk, mert mindenki mást – köztük a másik főszereplőt, Davidet is – annyira leépítettek, hogy semmi nem maradt belőle. Vicces példa: Van egy karakter, akit Lovinak (Race) hívtak az eredetiben, mert lóversenyes tippekkel seftelt. Hát a musicalben meghagyták a nevét, meg a szájából lógó szivart, de hogy mi az istenért hívják Lovinak…? Spot külön fáj. Csak így fáj. Nem akarok beszélni róla… *elvonul a sarokba sírni*

Azért azt meg kell hagyni, hogy a musical sikerrel tömött be egy hatalmas plot hole-t: a Medda Larkson (a Broadwayen Larkin) talányt, vagyis hogy Jack honnan ismeri a varieté énekesnőt. És itt meg kell említenünk egy másik egészen elfogadható ötletet, hogy Jackből művészt csináltak. Ez amolyan semleges változtatás. Olyan „hmm… hát oké.” Ha pedig így belejöttem a pozitívumok listázásába, még egy utolsót idedobok: a történet vége közelebb van a történelmi tényekhez, mint az eredeti változatban.

És ezzel ki is merültek a pozitívumok. Ugyanis most jön a fekete leves. (Nem, nem a kávé. A kávé finom. Ez nem lesz finom.) Mi az, ami betette a kaput? Mi az, ami miatt végképp úgy gondolom, hogy a film sokkal jobb? A dramaturgiai ív. Bizony az.

Hozzáteszem nyilvánvaló, hogy egy két felvonásos színdarab dramaturgiája más, mint egy filmé, de ha azt veszem észre, hogy a figyelmem el-elkalandozik, és elveszítem a fonalat, akkor baj van. Hogy értsük a problémát, hadd írjam le a film kulcspontjait.

Jack Kelly Santa Fébe vágyik, megismerkedik Daviddel, és elkezdenek együtt árulni, mert David öccse jót tesz az üzletnek. David meghívja magukhoz vacsorára, ahol Jack megismerkedik David húgával meg a szakszervezet fogalmával. Másnap reggel azonban szörnyű hírre érkeznek: felemelték az újságok árát. David és Jack kitalálja, hogy lépjenek sztrájkba. Megpróbálnak tárgyalni Pulitzerrel, de kihajítja őket. Aztán követeket küldenek szerte a városba. Jackék a legnagyobb kerületbe, Brooklynba mennek, de a brooklyniak vezére Spot hezitál, és amíg ők nem lépnek, a többi kerület sem csatlakozik. Végül sikerül megállítaniuk az újságos kocsikat. A brooklyniak éppen időben érkeznek – a győzelmüket címlapon hozza le a Sun, azonban ez az utolsó, hogy hallani róluk, mert Pulitzer megállapodik a többi laptulajjal. A rikkancsok nagygyűlést hívnak össze, azonban a helyet ellepik a rendőrök, és mindenkit letartóztatnak. Pulitzer megzsarolja Jacket, hogy álljon át a sztrájkszegőkhöz, amit a fiú meg is tesz, azonban, amikor látja, hogy a barátai bajban vannak, végül visszaáll melléjük, majd egy utolsó erőfeszítéssel saját lapot nyomtatnak, amin harcba hívnak minden gyerekmunkást New Yorkban, és a tömeg, meg Roosevelt végül meggyőzi Pulitzert, hogy adja be a derekát. Jack nem megy Santa Fébe, viszont becsajozik. 

Ez egy elég jól átlátható, és pontokba szedhető narratíva. Nem tökéletes. Van benne egy semmibe futó sztrájktörő szál, meg néhány értelmetlen subplot (például a Mankós fiúé), de elindul A-ból és egyenes úton tart B-be az elejétől a végéig.

Na, ez nem mondható el a musicalről, ami nem irtotta ki a semmibe futó subplotokat, sőt még adott hozzájuk (pl. hogy a love interest csaj titokban Pulitzer lánya), és ráadásul az egyenes történetszálat is tovább szabdalta. 

A musical Fő cselekménye röviden: Sztrájkolnak, nem nyernek. Sztrájkolnak, nyernek. Megint sztrájkolnak, megint nem nyernek. Jack kiakad azon, hogy Mankóst letartóztatták, és kilép. Meggyőzik, hogy ne lépjen ki. Megszervezik a nagygyűlést. Pulitzer megzsarolja, hogy beszéljen a sztrájk ellen, amibe Jack belemegy, de végül nem tartja a szavát. Aztán visszamegy Pulitzerhez ezt közölni, és kiderül, hogy a csaj Pulitzer lánya. Jack megint ki akar szállni, de aztán fénysebességgel megoldódik a helyzet, és csók a holdfényben, meg mi a szösz. Végül Jack megint benne van a buliban, újság nyomtatás, stbstb. 

Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Jack szeszélyesebb, mint a tavaszi szél, és gyorsabban is gondolja meg magát. Két pillanatra nem figyelsz, egy hosszabbat pislogsz, és hopp, egy másik oldalon áll.

És ez az, ami beverte azt a bizonyos utolsó szöget, meg aláírta az ítéletet, meg kitette a pontot az i-re. A cselekményben annyi következetesség sincs, mint ebben a kritikában. És ez nagy szó. A következetlenség élő szobra vagyok.

Ettől még, ha tehetitek, nézzetek rá! Ha retróra vágytok, akkor tegyétek be az eredetit, a mini Christian Bale-lel (btw a Kincses sziget is vele volt a legjobb… eh, vén vagyok T.T), ha kicsit élesebb képekben utaztok, vagy szeretitek a csodálatosan koreografált, de maaaaaaarha hosszú táncbetéteket, arra ott a Broadway változat.