[írás] A halál, mint régi ismerős...

[Trigger warning: halál, családtag halála, grafikus]

A kezem csupa vér volt, egy kismadár feküdt benne, a szíve még szertelenül verdesett. Nem én tekertem ki a nyakát, a macska volt, én csak nem mentettem meg az életét. Figyeltem, ahogy megborzongnak a tollai, és kiürül a tekintete, de csak a gyomrom kavarodott fel a látványtól. A vére az ujjaim közül a vörös mintás, ósdi szőnyegre csöpögött, és óhatatlanul arra gondoltam, fel kéne gyorsan takarítani, mert nem fogom később megtalálni, és örökre ott marad.
– Már megint te? – csendült fel egy ismerősen közönyös hang. Nem tudtam nem észrevenni a szavai mögött bujkáló bosszúságot, de már nem ijesztett meg.
A Halál, ha úgy vesszük, egy cseppet sem volt félelmetes. Ezúttal hajszálcsíkos szürke öltönyt viselt, fekete haja takarta fél szemét, így nem kellett egyszerre két üres szemgödörbe bámulnom. Az arca semleges férfiarc volt – szögletes, szimmetrikus. Sehol csontok, sehol kasza. A képzeletem alkotta ilyenre, mert a képzeletem utált félni.
– Csak még egyszer! – tértem azonnal a tárgyra, és felé nyújtottam az apró tetemet a markomban – Tessék, vidd el ezt!
– Ez egy madár – felelte. – Olyan tünékeny az élete, hogy szinte semmit sem ér.
– Tudom – nyögtem, és megkockáztattam egy pillantást a sarokban álló ágy felé. A takaró alatt egy törékeny test feküdt. Hófehér haja elterült a párnán. Az ujjai olyanok voltak, mint a vaskampók, vékonyak és merevek. A szeme csukva volt. A mellkasa már nem emelkedett és süllyedt. Hirtelen úgy éreztem, az enyémből is kifogy minden levegő. – Csak még egy kicsit!
– Nem folytathatod ezt a végtelenségig – felelte ő szelíden. – Egyszer tovább kell engedned.
– Tovább fogom – ígértem, és újra felé nyújtottam a madarat. – De még ne most!
A Halál megadóan sóhajtott fel, és elvette az apró tetemet. Az érintése hűvös volt, és nyugtató. Mint egy anya keze a lázas homlokon. Aztán mintha sosem lett volna ott, eltűnt. Vele együtt elpárolgott a vér is a kezemből.
A nagymamám hangos sóhajjal ébredt az ágyon. Hallottam, ahogy mocorog, az öreg rugók nyöszörögtek kevéske súlya alatt. Éreztem, hogy újraindul a szívverésem. Lassan lüktetni kezdtek az ereim, és könny csiklandozta a szememet. Elöntött a hála. Arra gondoltam, talán mégsem mosom föl a madárka vörös vérnyomát a szőnyegről. Megérdemli, hogy legalább ennyi maradjon után.
– Hogy vagy, Mama? – mosolyodtam el, és leültem az ágy szélére, megcirógattam a homlokát. Meleg volt a bőre, átmelegedett a lelkem.
– Jobban – mondta gyenge hangon. – Ez a szürke bogyó segít.
– Akkor jó – suttogtam, és mellé kucorodtam az ágyra.
Szerettem volna az ölébe hajtani a fejemet, mint gyerekkoromban, hogy kisimogassa a hajamból az összes belegubancolódott fájdalmat, de már nem tudott felülni, így én próbáltam kicirógatni az ő fájdalmát.
– Ne haragudj – csendült fel újra a hangja. Annyi gyengédség volt benne, hogy azt kívántam, bár eltehetném egy vitrinbe, és megőrizhetném örökre. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban néha felvettem a beszélgetéseinket telefonon, de utána sosem volt ugyanolyan visszahallgatni. Gyenge visszhangja volt a valóságnak. Nem társult hozzá az illata, se a feje súlya a karomon.
– Dehogy haragszom, Mama – feleltem.
Hirtelen zihálás szakadt fel a tüdejéből, sípoló köhögés rázta meg a testét. Feszülten ültem fel. Túl jól ismertem már ezt. Újabb és újabb görcsök jöttek, mintha egy sose-volt lerakódást próbálna eltüntetni a torkából.
– Mit segítsek? – kérdeztem kétségbeesetten, ahogy felálltam az ágyról.
Ő nem szólt semmit. Egészen kicsire összekucorodott. És reszketett. És köhögött.
A tagjaim minden szilárdságukat elvesztették. Füst karjaim nőttek, füst lábaim, mert hiába nyúltam felé, hiába cirógattam, nem tudtam enyhíteni a fájdalmán, csak álltam ott, mint egy cövek, és a pillanat a végtelenbe nyúlt. Úgy éreztem egy örökkévaló óta nem mozdulok, egy örökkévaló óta nézem a haldoklását.
Talán el kéne engednem – idéztem fel magamban a Halál szavait. – Miért tartom még itt?
A torkából reszelős hang tört elő, ahogy utolsó lélegzetével azt suttogta:
– Félek…
A macska felnyávogott a sarokban.


A test a két kezem között pihent, ahogy vártam az elkerülhetetlen vendégre. A vér az ujjaim közül a vörös mintás, ósdi szőnyegre csöpögött. Mennyi vércsepp, amit sosem töröltem fel. Mennyi küzdelem.
– Már megint te? – köszöntött a Halál, mint régi ismerős.
Nem is válaszoltam, csak átnyújtottam neki a macska testét.
– Még egy kicsit!